„Az ég oly messze van, még messzebb tőled én”

- protestáns transzcendencia és annak felülírási kísérlete a kálvinista Marylinne Robinson Gilead-trilógiájában

Tóth Sára (PhD, egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, BTK, Anglisztika Intézet) előadásának összefoglalója:

A nyugati ember tudatában, kulturális emlékezetében a reformáció és a protestantizmus a szigorú apa (= freudi felettes én, lacani fallosz, jungi apakomplexus) szimbolikus képével asszociálódik, talán ez magyarázhatja azt a különös paradoxont, hogy a kegyelem vallása oly gyakran elidegenítő, sőt, a gyakorlatban egyfajta felettes én kereszténységgé alakul. Jacques Lacan a társadalmi törvény világát „szimbolikus rendnek” nevezi, ahová az ödipális válságon átesve lép be a gyermek, átkerülve az anyai teljesség világából az apai hiány világába. A nyelv (s az írott szöveg még inkább) Lacan szerint a hiányból és a veszteségből születik, a szavak azt helyettesítik, amit gyermekként elveszítettünk és soha nem kaphatunk meg. Innen közelítve a protestantizmust nevezhetjük a szimbolikus rend vallásának, „apai vallásnak”, amely az immanens, földi, anyagi szférától elidegenedve kizárólag nyelvi mediáción keresztül érintkezik Isten valóságával (szokták a „nyelv vallásának” nevezni). Mivel a szimbolikus rendben a nyelv arra mutat, ami nincs jelen, helyettesít, a protestáns istenélmény döntő eleme az istenhiány, az extrém transzcendencia, az Isten és a bűnös ember közti szakadék tapasztalata. A nyugati, főleg angolszász kultúra számos módon lázadt már ezen alapélménye ellen, előadásomban egy számunkra érdekes kortárs esetet mutatok be röviden: hogy a hitvalló kálvinista Marylinne Robinson, Pulitzer-díjas amerikai regényíró hogyan írja felül e szigorú apaképet és a protestáns hívőnek a nyelvhez való viszonyát, és hogyan teremt meg egy protestáns szakramentalizmust szimbolikus lelkész-főszereplőjén keresztül.