Trauma és kegyesség

Immár negyedik alkalommal, 2019. október 4-6. között Sárospatakon, a Református Teológiai Akadémián kerül megrendezésre a Református kegyesség konferencia, melynek középpontjában idén a trauma és a hit, a kegyesség kapcsolata áll.

Bővebb információk a cikk folytatásában!

A huszadik – mint mondani szokták – a traumák százada volt. Vesztes háborúk, forradalmak, Trianon és a Soah, diktatúrák és radikális társadalmi változások, „rendszerváltások” sora, a „neobarokk társadalom” kontrasztja a „kitántorgó” és koldusbotra jutó tömegekkel, s mindez szinte egy emberöltőnyi idő alatt. Ahogy a társadalmi lét, a kultúra, úgy az egyéni életutak szintjén is a század meghatározó alapélményét fogalmazta meg Ady 1909-ben: „Minden egész eltörött”. Nem csoda tehát, hogy napjainkra a korszak értelmezésének egyik kulcsfogalma a trauma lett. A trauma (τραῦμα) eredetileg egyrészt súlyos ütést, sebet jelent, másrészt a sértés és a harcban vagy versenyhelyzetben elszenvedett vereség kifejezésére is használták. Ezek az alapjelentések a szó pszichológiai és társadalomtudományi használatában is meghatározóak. Így a lélektan általános meghatározása szerint a fizikai vagy pszichikai trauma egy olyan eseményt jelöl, melyben az egyén „védőburka” olyan mértékű vagy jellegű sérülést szenved, „mely már nem kezelhető azokkal a mechanizmusokkal, amelyekkel a fájdalmat és a veszteséget általában kezelni szoktuk.”[1] A trauma lényege a törés: ami után semmi sem lesz már a régi. A trauma feltöri a személyes és kulturális univerzumot: eseményei kívül esnek a racionalitás, a mindennapi, a belátható tapasztalatok körén és kezelésére nem alkalmazhatók a megszokott rutinok, gondolkodási sémák sem. A trauma megtöri a testet, a test integritását, de megtöri az időt is, kizökkent belőle, kiragad belőle egy darabot s azt önmagával tölti meg. Ez a törés nyelvi szinten is megjelenik, hiszen a személyes és kulturális univerzumunkat első sorban nyelvi eszközökkel teremtjük meg, s a trauma kifejezés éppen olyan jelenségekre használt „eufémizmus”, melyeket ilyen eszközökkel nem tudunk, és/vagy nem akarunk és/vagy nem szabad az univerzumunk részeként felismerni. Nincsen rá szó, elbeszélhetetlen, ezért sokszor megoszthatatlan is. Így pedig foglyul ejt, s ezt a fogságot jelzi a traumával kapcsolatos felejtés, ami lehet spontán kialakuló vagy erőszakolt, és ugyanolyan kulturális formákat ölthet, mint az emlékezet.

A trauma és a nyelv összefüggésének másik dimenzióját ugyanakkor éppen a gyógyulás jelenti, hiszen – mint Menyhért Anna megjegyzi – a trauma gyógyulása alapvetően nyelvi jellegű, „az elmondás révén valósul meg.”[2] Menyhért a trauma és az irodalom összefüggéséről beszél, de talán általánosítható is amit mond: a trauma akkor válik elmondhatóvá, ha kialakul az ehhez szükséges nyelv. „Ez a nyelv nem elfedi a traumát, nem hallgat róla, hanem színre viszi a törést, azt, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan a trauma elmondására, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szakadásnak az új nyelvben látszania kell, mert múlt és jelen csak így kerülhet benne újra kapcsolatba. Ez a nyelv már nem lehet naiv, gyanútlan: sokkal inkább a kételyt, a bizalmatlanságot magában foglaló, a megszakítottság és a szorongás emlékét őrző, az uralhatatlanság tudását elfogadó, a másikat így is meg-szólító mégis-beszéd.

Éppen ezért bír nagy jelentőséggel a trauma gyógyulásában a hit, a vallási tapasztalat. A kegyesség lényegi mozzanata az az attitűd, mellyel a vallásos ember önmagát, és élete minden történését megpróbálja vonatkozásba hozni Istennel. A vallás így lehetőséget ad a felfoghatatlan átkeretezésére, racionalizálja azt, ami normális körülmények között irracionális, nyelvi eszközöket ad a kibeszélhetetlen elmondására s ezeken túl egy olyan „társat” ad, aki minden kétséget kizáróan meghallgat. Ez a kérdés egyik, viszonylag sokat tárgyalt dimenziója, ám épp a vallás ilyen funkcióival kapcsolatos kritikák, és az efféle funkcióban végső soron mégiscsak működésképtelennek – klisének – bizonyuló vallásossággal kapcsolatos tapasztalatok világítanak rá a kérdés másik dimenziójára, a trauma szerepére és jelentőségére a vallási tapasztalat, a hit világában. Hiszen a vallás, a hit lényege mégiscsak az irracionális, a kibeszélhetetlen, vagyis: trauma. Erre utal Rudolf Otto, amikor a Szent (numinózus) lényegi részeként ír a „rettentő titokról” (mysterium tremendum), s az ahhoz kapcsolódó „döbbent csodálkozásról” (stupor), melyek egészen plasztikusan fejezik ki a Szenttel mint „egészen mással” való találkozás traumáját, melynek összefüggésében még a vallás racionalizáló keretei, megszokott-ritualizált nyelvi eszközei is csődöt mondanak, annyira, hogy a találkozás kibeszélése már a blaszfémia felé közelíti az embert.

Konferenciánkon – az immár hagyományossá váló keretek közt, vagyis előadások és műhelybeszélgetések során – ilyen és hasonló kérdések mentén szeretnénk vizsgálni a trauma és a református kegyesség összefüggéseit. A konferencia interdiszciplináris, a teológia mellett várjuk a bölcsész- és társadalomtudományok (történettudomány, irodalomtudomány, kulturális antropológia, szociológia, pszichológia, kommunikációtudomány, stb.) képviselőit, és bár a középpontban a református vallásgyakorlat áll, fontosnak tartjuk más felekezetek perspektívájának bevonását is a diskurzusba.

---

[1] Mitchell, Juliet: Trauma, felismerés és a nyelv helye. Thalassa, 10, 2-3, URL: http://www.mtapi.hu/thalassa/9923/tanulmny/mitchell.htm Utolsó letöltés: 2019. 03. 13.

[2] Menyhért Anna: Előszó. In Uő: Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és Irodalom. Budapest, 2008, Anonymus – Ráció, 6.

A konferenciával kapcsolatos bővebb információkért vagy jelentkezési szándékával írjon a reformatuskegyesseg@gmail.com címre!