Ugrás a fő tartalomra

Kegyesség és emlékezet - a 2017. évi konferencia témájáról




Közhely, hogy azok vagyunk, amire – és akire – emlékezünk. Éppen ezért az emlékezetet egyfelől nagyon személyesnek érezzük, másfelől úgy gondoljuk, hogy a saját emlékezetünk fölött hatalommal bírunk. Számos kutatás mutatta azonban ki azt, hogy a személyesen emlékezetünk – és az, amit elfelejtünk – nagyon erősen függ egyfelől a tudatalattinktól, másfelől attól a társadalmi helyzettől, melyben emlékezünk: vannak emlékeink, melyek felidézését a tudatalattink különböző okokból gátolja (ilyen lehet pl. a traumák emlékének felidézése) és lehetnek emlékeink melyek – kivált nyilvános – felidézését társadalmi mechanizmusok gátolják (ilyen volt pl. a kommunista diktatúra idején a málenkij robot vagy ’56 emlékezete, melynek felidézését a hatalom szankciói miatt sokszor még privát, családi körben sem vállalták). Ebből a példából is látható, hogy az emlékezet egyéni és társadalmi szintjei és formái szorosan összefüggenek, kölcsönhatásban állnak. A kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy a társadalmi emlékezet hordozói az egyének, a társadalmi emlékezet ugyanakkor jóval több, mint az egyéni emlékezetek puszta összessége. Az emlékezet tárgyára (pl. egy szűkebb vagy tágabb közösségben átélt eseményre) vonatkozó egyéni elbeszélés(ek) ugyanis közösségi kontrollon és korrekción mennek keresztül. Ez a kanonizáció folyamata, a közösség által helyesnek és valósnak ítélt, s így legitim történet-elbeszélés megformálása.

Az emlékezet általában párhuzamosan több formában rögzül, s ezek ki is egészítik egymást. A rögzítés legfontosabb formáit a narratív, vagyis az elbeszélő eszközök jelentik. Ezek kialakulása, megformálása szorosan kötődik a kanonizáció folyamatához. Az elbeszélő formák nagyon változatosak lehetnek (pl. mese, históriás ének, legenda, mítosz, történeti elbeszélés, stb.) fennmaradásukhoz azonban szükség van valamilyen kommunikációra. A történetbe kódolt emlékezet ugyanis addig él, addig marad fenn, míg a közösség tagjai fenntartják, újra és újra elmondják a történetet. Az emlékezetnek ezt a formáját nevezzük (Jan Assmann nyomán) kommunikatív emlékezetnek.

A narratív eszközök mellett nagyon fontosak azok a formák, melyeket (Pierre Nora nyomán) az „emlékezet helyeinek” nevezünk. Ezek a „helyek” többnyire valamilyen látható, kézzel fogható vagy bejárható formát öltenek, de ez nem szükségszerű; éppen úgy az emlékezet helyének tekinthető a déli harangszó vagy a Szózat, mint a Nemzeti Múzeum lépcsője vagy a Kossuth-mauzóleum. A lényeg az, hogy az emlékezet helyei koncentrálják az emlékezetet, és helyhez kötik az emlékezetet rögzítő történeteket. Az emlékezet helyei többnyire eleve kapcsolatban állnak az emlékezet tárgyával (pl. a Kossuth-mauzóleum, ahol ténylegesen ott vannak Kossuth Lajos földi maradványai, vagy a Mohácsi csata emlékhelye az egykori tömegsíroknál, vagy a szentek ereklyéi, stb.) de sokszor ez a kapcsolat szimbolikus, vagyis az emlékező közösség hozza létre. Jellegzetesen ilyenek pl. az 1. világháború után Magyarország minden településén felállított emlékművek, melyek nem csatatéren vagy a hősi halottak maradványai fölött állnak, hanem a település egyik terén vagy temetőjében.

Ez utóbbi példa is rámutat arra, hogy az emlékezet, az emlékezet tárgya és az emlékezet helye bonyolult kapcsolatban áll, s ennek része lehet az is, hogy az emlékezet hiányokhoz kapcsolódik. Az „itt nem lévő testek” (pl. doni halottak) mellett ilyen hiányból táplálkozik a diktatúrák alatt a diktatúra áldozatainak illetve a diktatúra által üldözött, megsemmisíteni akart társadalmi rend, embercsoport vagy eszme emlékezete. E bonyolult kapcsolat része lehet az emlékezet módosulása, módosítása és ehhez kapcsolódva az emlékezetpolitika. Az emlékezés társadalmi helyzetének (kulturális környezet, az emlékezés történelmi helyzete, stb.) változása módosíthatja az emlékezet tartalmát. A politikai környezet változásai új tartalmakat adhat egy emlékezethely funkciójához. Ez azonban csak részben következik az emlékező közösségben lejátszódó folyamatokból, hiszen ebben az esetben a politikai hatalom aktívan részt vesz az emlékezethely formálásában. Ezeknek a módosulásoknak egyik legfontosabb esetét jelenti egy közösség kiemelkedően fontos, sokszor szakrálisnak tekintett emlékezethelyének lerombolása illetve kisajátítása, az ilyen tetteken keresztül megvalósított szimbolikus térfoglalás. Az emlékezetpolitika – vagyis az emlékezet politikai célok mentén történő alakítása, esetleg kisajátítása – minden hatalom eszköztárában jelen van.

Az emlékezet helyeit a narrációkkal sokszor rítusok kötik össze, melyek során az emlékezés nem ritkán dramatizált formát ölt (pl. csaták újrajátszása, vagy a sárospataki Szent Erzsébet napok misztériumjátéka, vagy az emlékezet tárgyával kapcsolatos versek szavalása, stb.). Az ilyen rítusok általában lehetőséget adnak arra, hogy az emlékezet tárgyát az emlékezők felidézzék, a rítuson keresztül az itt-és-most részévé tegyék. A rítusok fontos eleme végül a „tanulság” levonása, vagyis annak kifejtése, hogy az emlékezet tárgya, az akkor-és-ott milyen hatással van, lehet vagy kellene, hogy legyen az itt-és-most élők életére (pl. reformáció ünnepi megemlékezések).

Fontos azonban, hogy az emlékezet helyei nem csupán az emlékhelyek vagy emlékművek, s ugyanígy az emlékezés rítusai sem csupán a megemlékezések vagy emlékünnepek. Az emlékezetnek azt a formáját, melyet kimondottan emlékművek állítása, s a hozzájuk kapcsolódó rítusok, ünnepek határoznak meg, kulturális emlékezetnek nevezzük. A kommunikatív és a kulturális emlékezet sok esetben együtt él, a kommunikatív emlékezet mint egy kisebb közösség emlékezetének hordozója a hatalom által uralt kulturális emlékezet alternatívája is lehet (pl. 1956-ra mint forradalomra való emlékezés akkor, amikor a hatalom ellenforradalomról beszélt). A kulturális emlékezet ugyanakkor egyfajta előrelépést is jelent a kanonizáció folyamatában, hiszen az emlékművek felállítása többnyire feltételez egyfajta konszenzust, egyetértést az emlékezet tárgyának megítélésében. Amikor a konszenzus lényegében egy társadalomban általánossá válik, az emlékezet – ismét Assmann szavaival élve – megmerevedik, és az értelmezéseket tovább nem vitatják: ekkor történeti emlékezetről beszélünk. A történeti emlékezet alapvetően írásbeliségre épül, részben a kulturális emlékezet is, míg a kommunikatív emlékezet inkább a szóbeliségre. A két forma azonban párhuzamos is lehet.

A kommunikatív emlékezet a többi formánál erősebben kötődik ahhoz a csoporthoz, amelynek sorsáról tudósít, melyből táplálkozik. Az emlékezet fenntartása a kommunikációhoz kötött, így az emlékezés jobban összetartja a csoportot. Ez a forma ugyanakkor szubjektívebb, és könnyebben változik. Az emlékezésnek ezt a kultúráját nevezzük – Assmann nyomán – forró emlékezetnek. A forró emlékezés általában megalapozó mítoszokat mond el, amellyel – mint láttuk – a múlt, a jelen és a jövő feletti ellenőrzést is gyakorol. Az ilyen emlékezés megalapozhatja a jelent, hiszen azt egy folyamat végpontjaként értelmezi, de kontrasztot is mutathat annak, s ezzel akár ellenállásra is sarkallhat. A múlt, az azt előadó történeten és a rítuson keresztül bensővé, a jelent alakító tényezővé válik a forró emlékezésben. A forró emlékezettel szemben a hideg emlékezet esetén az emlékezet történelemmé merevült már, az arról kialakított képen nem lehet változtatni. Az emlékező itt megtartja a távolságot az emlékezet tárgyával. Ahogy az emlékezet egyes formái esetében, úgy itt is elmondhatjuk, hogy a társadalmak egyes részei lehetnek forrók, más részei pedig hidegek egyszerre.

Az „alapításokra” történő emlékezés nagy pillanatai, egy adott kultúra által jelentőséggel felruházott évfordulói sokszor alkalmat adnak arra, hogy a társadalom emlékező szegmensei felforrósodjanak. Ilyen alkalomnak tekinthető a reformáció 500. évfordulója is. Ehhez az alkalomhoz kapcsolódva a konferencia célkitűzése az, hogy a résztvevő tudományos műhelyek közreműködésével, a fent leírt koncepció mentén megpróbáljuk körvonalazni a református felekezeti közösség számára fontos emlékezethelyeket. Különösen fontos és időszerű ez a munka a 20. század nagy traumáinak összefüggésében, melyek esetében a kommunikatív formák már egyre kevésbé képesek fenntartani az emlékezet tartalmát. A konferencia előadásai első sorban az alábbi témák köré csoportosulnak:

· Helyek, tárgyak és személyek emlékezete

· Hiányok emlékezete és az emlékezet hiánya (rombolások, szimbolikus térfoglalások)

· Traumák, emlékezet és hallgatás (tiltott emlékezés, elhallgatott történetek, és ezek hatása az emlékezetközösségre, az egyháztörténeti kánonok alakulására)

· Kommunikatív és kulturális emlékezet között (az emlékező közösségek stratégiái az emlékezet megőrzésére, a konszenzus kialakításának diskurzusai a szűkebb-tágabb közösségben, média és emlékezet, emlékműállítások)

· Egyháztörténeti kánonok konstrukciója és dekonstrukciója (emlékezetpolitikák az egyházban és az egyház környezetét jelentő társadalomban, ezek kapcsolata, kölcsönhatásai)

Konferenciánk kiemelt témája a kegyesség és emlékezet kérdésköre:

· lokális vagy nagyobb jelentőségű történeti események, természeti csapások mint transzcendens tapasztalatok, és az ilyen tapasztalatokat rögzítő tárgyak, helyek.

· „Református szentek” és szent életű kegyesek emlékezete, helye, szerepe a lokális vagy nagyobb közösség vallásgyakorlatában.

· „Prédikáló tárgyak” a klenódiumok és paramentumok mint az emlékezet helyei.

· A templom és a lokális emlékezet.

· Történelmi tapasztalatok, traumák reflexiói a hitéletben, vallási tudatban.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az érzelmek szerepe a kegyességben - újra "Református kegyesség" konferencia Sárospatakon április 13-14-én

Az érzelmeknek vitathatatlanul jelentős szerepük van a közösségi vallásos gyakorlat és a személyes kegyesség dimenzióiban szinte minden vallásban – ennek ellenére ez a kérdéskör meglehetősen elhanyagolt és mostohán kezelt területe a református teológiának. Mindez azért is különös, mert az egyházi nyilvánosság különböző színterein egyre többen és egyre többször vetik fel a református vallásgyakorlat „kiszikkadásának”, érzelmi sivárságának problémáját, ami éppúgy jelentkezik az egyháztagság, a bevonódás és elköteleződés szintjén, mint a szociális érzékenység területén vagy éppen a liturgia összefüggésében. A református vallás legfőbb értéke viszonylag hosszú időn át racionalitásában, illetve minden babonától és érzelmi szélsőségektől mentes józanságában jelölődött ki, e tulajdonságok értéke azonban napjainkra jelentősen inflálódott és egyre kevésbé tűnnek pozitív identitáselemnek. 

A poszttraumatikus áhítat - Richard Wurmbrand és Visky András kegyességi tárgyú írásaiban

Richard Wurmbrand evangélikus lelkész és Visky András író, dramaturg két különböző alkatú, teológiájú, stílusú keresztény gondolkodó, írásaik közös nevezője - bár eltérő módon és mértékben - a diktatúra által elkövetett erőszak megtapasztalása. Wurmbrand Beszédek a magánzárkában című könyvében explicit módon hivatkozik a megélt traumára, szövegeinek eredettörténetét is oda vezeti vissza. Visky András kisgyerekkori kitelepítésélménye, édesapja évekig tartó távolléte, bebörtönzése szövegszinten nem jelenik meg a Reggeli csendességben, retorikájában, gondolati ívében ugyanakkor hasonlóképpen tartózkodik a „teológiai korrektségtől” és a „teoretikus erőszaktól” (Jean Baudrillard). Narratív teológiájukat az „eseményszerű létmegértés” (Thomka Beáta) jellemzi, kegyességi retorikájuk „a Másik felé halad, annak igenlését sürgeti” (Emmanuel Lévinas). Előadásomban ezt a retorikát vizsgálom a fent hivatkozott elméletírók munkáit is segítségül hívva.





Molnár Illés (1981) - irodalomkritikus, költő, s…

"Csak azért érdemes élni, amiért képesek vagyunk meg is halni."

A szentignáci lelkiség egyik alappillére a „megtalálni Istent mindenben” (és mindent Istenben). Ez a megtévesztően egyszerű tétel azt fejezi ki, hogy az ember mindent a spirituális élet részének tekint. Nem szorul a templomok falai közé, nem pusztán vallási kérdések foglalkoztatják, mert nem csupán az imádság és a szakrális szövegek tartoznak a lelki élet hatáskörébe. És főként nem állít olyat, hogy pl. a munkáról, a pénzről, a szexualitásról, a depresszióról stb. nem eshet szó a spirituális kapcsán.

Loyolai Ignác megtérése kezdetén, mint világi ember fokozatosan vette észre, hogy az érzésein és a vágyain keresztül is szólhat hozzá Isten. Felismerte természetesen az érzések közti különbségeket, hogy mi visz közelebb vagy távolabb Tőle, de főként, hogy azok is Istentől származnak, rajtuk keresztül szól hozzánk, érintkezésbe kíván lépni velünk. Közvetlenül. 


Ignácnak emiatt sokszor meggyült a baja az inkvizícióval és háromszor került annak börtönébe, mert bírálói azt gyanították, hogy meg…